Petőfi Sándor: Az árva lyány

1              Csak egy lénnyel van kevesebb, Mint tennap volt, S nekem ugy tetszik: az egész Világ kiholt.  Meghalt anyám, le is tevék A sírba őt: Lelkemből varrtam én reá A szemfedőt.  Anyám, miért nem vitted el Életemet, Ha már belőle elvivéd Az örömet?  Te nap valál, én sugarad. Itt mért hagyál? Hisz sugarát elviszi a Nap, ha leszáll.  Beszélek hozzád; hallod-e A bús panaszt? Hiába van szóm, te, anyám, Nem hallod azt.  Itt állok, ahol rajtad a Sír hala kél. S messzebb vagy mégis a világ Legvéginél.  Midőn koporsód szögezék, Ezt rebegém: "Ébredj föl, kedves jó anyám, Édes szülém!"  Fölkelt-e a föltámadás Majd tégedet, Kit gyermeked siralma sem Ébreszthetett?!      2 Virasztánk kínosan Anyám, te s én; Kis mécsünk reszketett, Haldokló éltedet Jelképezvén.  Magam valék anyám Fájdalminál; De nem soká közénk Egy vendég érkezék... Jött a halál.  Anyácskám, édesem, Jó szívedet Keze megérinté, S verése szűnt belé S hidegedett.  Midőn közel vala A szörnyü vég, Mint hervadt fára le Az ősz esős köde Rád borulék.  Beléd akartam én En éltemet Csókolni... s oh szülém, Te csókolád belém A tiedet!       3 Virágot ültettem Anyám sírhalmára, Harmat nem is kell, mert Könnyem csorog rája.  Még holta után is Kedvét keresem én, Ezen virágokat Csak azért ültetém. Kedvelője volt a Virágoknak anyám, Szép intését mintha Még most is hallanám:  "Szeresd a virágot És ne féltsd szívedet, Mert, ki ezt szereti, Rosz ember nem lehet;  A virág s az erény Két atyafi-gyermek, Egy szívben egymással Nem ellenkezhetnek.  Tudod, mi a virág? A földnek jósága; Tudod, mi a jóság? A lélek virága."  Virágot ültettem Anyám sírhalmára. Le az égből anyám, Tekintesz-e rája?  Látod-e az égből Viruló sírodat, S viruló sírodnál Hervadt leányodat? Pest, 1847. március